Arvo Pärt: Passio
Minden, a transzcendencia iránt kicsit is érzékeny zeneszerző megilletődve veszi kézbe a passió szövegét, amikor úgy dönt, megzenésíti. A sűrű drámaiság, a szimbólumok egymásba fonódása, a próféciák beteljesedése, a vériszamos szenvedés és a tragikus, számunkra mégis reményt adó kereszthalál e súlyos tömörsége eleven felkiáltójel, melyhez mind lelkileg, mind művészileg nehéz felnőni. Az európai zenetörténet rendkívül gazdag passió-irodalma számos remekművet szült, ám előfordul, hogy épp a mégoly tiszteletreméltó hagyomány radikális elvetése nyit új utakat.
Arvo Pärt bő három évtizeddel ezelőtt írt (s épp egy évtizede, 2003-ban, a Tonus Peregrinus énekegyüttes kitűnő előadásában lemezre vett) passiója sok tekintetben szakítás az elmúlt századok passió-hagyományaival, ami leginkább a tömörítés igényében érhető tetten. A mintegy órányi hosszúságú mű a János-evangélium pőre szövegének latin fordítását veszi alapul: nincs verses betoldás, nincsenek vendégszövegek, csupán egy utolsó mondat: „te, aki értünk szenvedtél, irgalmazz nekünk. Ámen.” Az észt zeneszerzőnél zenei-szemléletbeli fordulatot hozó Tabula Rasa után öt évvel született szenvedéstörténet hű példája az új hangnak: szembefordulva az európai zenetörténet egyre fokozódó expresszivitás-törekvéseivel, visszatér a többszólamúság kezdeteihez, a gregorián metsző, szenvtelen tisztaságához. A passió nem tagolódik tételekre, kórusbetétekre, áriákra vagy hangszeres közjátékokra, fő szövetét rendre egy-egy hang vagy akkord körül oszcilláló, kisambitusú recitatívók adják. Ez a zene nem akar kifejezni a szó hétköznapi, emocionális értelmében, s ezzel a gesztussal a kontempláció régiójába emeli hallgatóját. A megváltásról való elmélkedés elmélyítésében így felértékelődik a legegyszerűbb zenei fordulat is: egy-egy hangsúlyváltás, hangnemi kitérés, felfelé törő dallam, dinamikai csúcspont – és persze a sok-sok csend. Mert Arvo Pärt passióját valójában jelentőségteli, imádságos csend hatja át. Ott van ez a csend Pilátus nyegle tenorjában, a főpap fenyegető hangjában és Jézus mély szomorúsággal átitatott basszus-szólamában is. Végül pedig eluralkodik a „Beteljesedett!” egyszerű, lefelé zuhanó dallamában és az azt követő, pianissimóban suttogó egyhangos recitálásban („lehajtotta fejét, és kilehelte lelkét”). A visszafogott, repetitív hangvételt csupán a legutolsó, már idézett mondat zenéje töri meg: az addig végig mollban bolyongó darab szelíd, bizakodó dúrba vált, s a megváltás titkát egybefoglaló mondat hangjain már átszűrődnek a jövendő feltámadás fényei.
„Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb. Ha valaki olvasgatta a bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata. S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét. Ő volt az. Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint a maga idejében.” Pilinszky lényeglátó nagyheti mondatait minden nagyböjtben újra és újra előveszem. Arvo Pärt passiója méltó társa Pilinszky sorainak, nemcsak szikárságában, hanem abban is, ahogy szelíden meghív minket, hogy átelmélkedjük hitünk központi misztériumát. A csendes drámát, melyben idő és időtlen egyszer s mindenkorra szövetséget kötött az isteni szeretet által.
(Arvo Pärt: Passio, Tonus Peregrinus, 62 perc, Naxos, 2003)
Paksa Balázs
(Megjelent: Új Ember – Mértékadó kulturális melléklet, 2013. március 25-31.)