Szemben a misztériummal – Kortárs misekompozíciókról
Az a zene ér valamit, amiért érdemes megtörni a csöndet, tartja a mondás. Mind zajosabb korunkban egyre inkább csöndes enyhülést keresve térünk be a templomba; nagy tehát a kortárs zeneszerző felelőssége, hogy milyen zene hangzik fel a megszentelt falak között. Izgalmas válaszokat ígérnek e dilemmára hazai szerzőink friss misekompozíciói: Sillye Jenő, Takács Antal, Andorka Péter és Vedres Csaba egyaránt bátran nyúl a modern stílusukhoz, s örömteli fejlemény, hogy legújabb misekompozícióik sikeresen közvetítik azt az áhítatot, ami jó eséllyel megérintheti a jelenkor templomba tévedő emberét.
A hazai keresztény könnyűzenei műfaj legnagyobb hatású képviselője többszáz dal, oratóriumok, valamint tizenöt album után immár hetedik miséjét rögzítette. A tavaly novemberben megjelent A mennyország reménye című lemez egy alkotópályája alkonyán tartó dalköltő invencióját tárja elénk. Sillye Jenő sajátos „gyász”-misét komponált (többek között teljes Dicsőség tétellel), szándéka szerint áthelyezve a hangsúlyt a halál rettenetéről az atyai Házba való megérkezés szelíd reménykedésére. Ennek megfelelően az ordinárium-tételek megzenésítései mellett kérő és bizakodó zsoltárok szólalnak meg, a lehető legegyszerűbb megfogalmazásban, könnyen megjegyezhető dallamokkal kikerekítve. Az alapvetően gitáros kíséretet alkalmazó, közösségi használatra alkalmas tételeket diszkrét vonóskari hangszerelés gazdagítja, s a sorból kiemelkedik az áldozási tételnek szánt, a többinél hűvösebb, megilletődöttebb hangütésű ízleljétek és lássátok.
Nagyszabásúbb megoldásokat alkalmaz, s jobban épít a populáris műfajra Takács Antal 2023-ban bemutatott Szentmise című darabja, amiben a hagyományos rockzenei felállás mellé klasszikus kamarazenekar és vegyeskar társul. Ez az apparátus komolyabb kifejezésbeli lehetőségeket kínál, mellyel azonban csak félig-meddig sikerült élni. A tételek mindegyike egy-egy szépen kidolgozott könnyűzenei ötletre épül, a komolyzenei hangszerek újabb rétegekkel színesítik a hangzást, miközben Takács Antal igyekezett megtartani a miserészek „egyszálgitáros” (esetünkben „egyszálzongorás”) előadásának lehetőségét is. A szerző emellett különféle stílusirányzatokkal is eljátszadozik: az Alleluja latinos pezsgése vagy az Agnus Dei jiddis-zenei hatása egyaránt kellemes felüdülés, a csúcspont azonban a terjedelmében is kiemelkedő áldozási tétel (Totus Tuus) méltósággal áradó lírája.
Ellenkező alapállásból közelít tárgyához Andorka Péter tavaly bemutatott Szent Imre-miséje, melynek céljaként a hagyományos orgonás és modern gitáros egyházzene ötvözését tűzte ki, ám a darabot meghallgatva egyételműnek tűnik, hogy a kísérletet a komolyzene felől indulva próbálja elvégezni. Ennek legfőbb bizonyítéka az orgonakíséret domináns szerepe olyan összetett hangszerelési és modulációs lépésekkel, melyeket a populáris zene nehezen bír el – nem is beszélve az akkordikus gitárkíséret nehézségeiről. A kamarakórus énekszólamainak összetett szövése szintén a klasszikus miseirodalommal rokonítja a darabot. Itt-ott átszűrődik a könnyűzenei hatás egy-egy tipikus zárlat és néhány ritmusváltás képében; a legdrámaibb tétel a Sanctus, a legpopulárisabb talán az Agnus Dei. A mise különlegessége, hogy címéhez méltóan zenéjében is megidézi a magyar ifjúság védőszentjét: a nyitótételben felhangzik a szenthez szóló népének-himnusz (ÉE 306) kezdődallama, majd zárásként a teljes ének felhangzik – súlyos, megrendítő feldolgozásban.
Szintén hangsúlyozottan előadási darab, ugyanakkor minden ízében valódi szakrális zene Vedres Csaba 2019-ben komponált Szent Bernadett-miséje, mely az elmúlt években többször is felcsendült a hazai Ars Sacra Fesztivál keretében. A szerző előéletét ismerve kézenfekvőnek tűnhet, hogy újabb, a rock és a klasszikus zenei hagyomány szintézisére törekvő zenét várjunk, ezen a „próbán” azonban Vedres hallhatóan már túl van. A liturgiához az előírásosságon túl szellemében is alázatosan illeszkedő, kamarazenekarra és kórusra írott mise tételei olyan atmoszférát idéznek meg, mintha a Szentség örökkévaló sugárzásában időznénk. Vedres zenéje természetesen merít a kortárs irányzatokból – legerősebben talán a kiegyensúlyozott, imádságra született taizéi zenéből –, emellett pedig megidézi Bach egyik korálelőjátékát (magyarul: A fényes istenarcot…, SZVU 61) és a húsvéti gregorián szekvencia egy dallamát, harmóniái mégis olyan időtlenségben lebegnek, amit csak a legnagyobbak tudnak elérni. Korokon és zenei műfajokon túllépő, kivételes letisztultság ez.
Az a zene ér valamit, amiért érdemes megtörni a csöndet. Fokozottan igaz ez a hitünk legbensőbb titkát megjelenítő liturgiához szánt muzsikára. Szerzőink négy különböző úton közelítenek e misztériumhoz. Műveikből egyértelműen kiviláglik szándékuk tisztasága, ahogy az is, hogy választott útjuk mélyen személyes. Utóbbi hitelesíti az előbbit, értelmet adva egyrészt a kortárs egyházművészeti törekvéseknek, rámutatva másrészt a Lényegre: Krisztus értünk megtöretett Testére.
(Megjelent: Új Ember, 2025. április)