Olgyay Gábor: Naphimnusz
Lehet-e találóbb vállalás a Ferenc pápa meghirdette irgalmasság szentévében, az általa kiadott Laudato si teremtésvédelmi enciklika idején, mint megzenésíteni Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát? Olgyay Gábor tavaly elkészült műve nem csupán aktualizál, hanem a szerzői életmű betetőzéseként a kortárs magyar egyházzenében is új utakat nyit.
A Sopronban született, családjával 28 éve Csemőn élő zeneszerző saját bevallása szerint nem tudott a művével párhuzamosan készülő pápai enciklikáról, szeme előtt egy klasszikus latin szöveg megzenésítése lebegett, ihletet pedig a generációjának komoly élményt adó, Franco Zeffirelli rendezte Napfivér, holdnővér című filmből merített. A végül elkészült, csaknem 20 perces mű Olgyay Gábor eddigi szerzői munkásságának magas szintű, klasszicizáló szándékú összefoglalása. A hattételes darab a himnusz kiemelt részleteinek megzenésítésére épül, emellett a Dsida Jenő-féle fordítás megfelelő részletei magyarul, prózában is elhangzanak az egyes tételek előtt.
Olgyay sokféle forrásból táplálkozó zenéje egészen különleges szintézisre jut el a Naphimnuszban: ott van benne a hetvenes évek vallásos beatmuzsikájának lenyomata, a népzenei tanulmányok hatása, az egyetemes keresztény egyházzenét megalapozó gregorián letisztultsága és a mediterrán népek zenéjének ütő-orientáltsága is. E szertehúzó hatások azonban korántsem eklektikus, hanem gondosan összekomponált művet eredményeznek, melynek két legszembetűnőbb jellegzetessége a szabad ritmusú gregorián deklamáció és a templomi orgona használata. Előbbi ütemenként változó metrumú, az élőbeszédhez közelítő szövegéneklést jelent, utóbbi pedig a folyamatosan a háttérben lappangó európai egyházi gyökerekre utal. Sajátos, hangulatát gyakran változtató zene keletkezik ebből, melynek sűrű szövése csak komoly elemzés nyomán tárul fel. A hat tétel énekdallamainak mindegyike férfi és egy női szólóénekes között oszlik meg, szimbolizálva a Nap és a Hold, a férfi és a női, az égi és a földi ősi kettősségét.
A rendhagyó bevezetőként induló első tétel mindjárt meg is mutatja szerzőnk zenei ambícióit: a bonyolult imitációban összefonódó két énekszóló kezdetben hétfokú dallama fokozatosan mixolidba vált, majd a hangszerek veszik át az uralmat. A vezérhangszer a „napfivért” jelképező klarinét, mely „holdnővérrel”, a fuvolával felesel mindvégig a darab során. A mű alapdallamaként szolgáló „Laudato si mi signore…” sor az egyes tételek élén elhangzó változatai egyetlen melódiából származtathatóak, miközben Olgyay – visszanyúlva az európai egyházzene kezdeteihez – elsősorban modális hangsorokat használ. Ehhez járul hozzá a modern műként bátran felvállalt illusztrativitás is: a Hold-tétel titokzatos éjszakai zörejzenébe fordul, a szelet megéneklő rész fuvallat hangjával kezdődik, földanyát pedig fémes érc-csengéssel bevezetett dallamok által ismerjük meg. Ez utóbbi tétel talán a legkönnyedebb hangvételű, a Zefirelli-filmre való egyértelmű utalásként egy vidám reneszánsz tánc is felhangzik benne. Ezt kétségtelenül a legdrámaibb részlet követi, mely az ember földi útját a születéstől kezdve örömön, szenvedésen át (itt egy pillanatra mintha Krisztus alakja is felsejlene) a halálig kíséri.
Az utolsó tétel a mű koronája, amiben minden énekhang és hangszer egyetlen örömtáncban egyesülve ujjong. S nem önmagát, valamiféle homályos utópiát vagy kozmikus, csalóka délibábot, hanem irgalmas Teremtőjét dicséri.
(Olgyay Gábor: Naphimnusz. Szerzői kiadás, 19 perc, 2015)
Paksa Balázs
(Megjelent: A Szív, 2016. szeptember)