Milyen zenét szeret Isten?
„Valamikor a muzsika egyszerű volt, szerény és tiszteletreméltó, ma cicomás lett és zűrzavaros, méltóságát és értékét veszített, gyalázatos iparrá süllyedt.” Sokszor hallunk ehhez hasonló mondatokat korunk magasan képzett egyházzenészeitől vagy hivatásos kultúrkesergőktől. Első megérzésünk az egyetértés. Másodjára azonban már gyanút fogunk: biztosan ez a helyzet? Mégis meghökkenünk, ha megtudjuk, kié az idézet: Boethius, a két korszak határán álló filozófus panaszkodott ezekkel a szavakkal. Mégpedig a VI. század elején, a gregorián zene virágkorában.
Bolyki László hiánypótló könyve, a Milyen zenét szeret Isten? ezzel az erős felütéssel indul, és a továbbiakban sem ereszt. A Bolyki Brothersszel gospelt, rockot és jazzt, a Budapesti Fesztiválzenekarral és az Erkel Ferenc Kamarazenekarral klasszikus zenét, saját közösségében pedig protestáns énekeket játszó szerző mindennapi valóságként élte meg világi és egyházi zene sokféleségét és szétszabdaltságát. Kötetében egyszerre gondolkodtat el esztétikai ítéleteink kulturális gyökereiről, egyházunk zenei hagyományairól, Európa zenetörténetének fordulatairól, ám az élvezetes stílusú, humoros hasonlatokkal tűzdelt keresésen újra és újra átszűrődik az igazi kérdés: milyen zenét szeret Isten? Szerzőnk nem ígéri, hogy válaszol, ám nem is futamodik meg: a Szentírás alapján megpróbál igaz képet festeni arról, milyen lelkülettel dicsérték az Urat zsidók és keresztények, s mit szűrhetünk le ebből mi itt, a XXI. században.
Bolyki László nehezen besorolható műfajú, ám letehetetlen könyvében végül rálel a titok nyitjára, ám ezt most nem árulom el. Csak annyit: megéri az utazás, melyből rengeteget tanulhatunk, lelki és szellemi értelemben egyaránt.
(Bolyki László: Milyen zenét szeret Isten?, Magánkiadás, nyomdai munkák: Grapress Kft., 2005, 248 oldal, 1 890 Ft)
Paksa Balázs
Megjelent: Martinus, 2010. augusztus