Interjú Sillye Jenővel
A következő, 2012. szeptemberi beszélgetésben Sillye Jenő, a magyar keresztény könnyűzene egyik legfontosabb szerzője vall hitről, zenéről és családról.
(Az énekes-dalszerző életéről és pályájáról korábban mi is írtunk.)
*
Nem cserélném el semmilyen más zenei karrierre ezt a pályát
Saját bevallása szerint álmában sem gondolta volna, hogy egyszer énekes-dalszerző válik belőle. Pedig tanúságtételeivel, dalaival, rádiós műsorával immáron több mint negyven éve formálja hazánk egyházi zenei életét, s erősíti környezete hitét. Sillye Jenő minderről szerényen nyilatkozik: szerinte mindez a Szentlélek munkája, amelyben számára végig gyermekei és felesége jelentette a biztos pontot.
– Huszonegy évesen kezdte a pályát... a mai huszonévesek legtöbbször még csak keresgetik a hitüket, önmagukat. Nem voltak kérdései, kétségei? Hogyan indult el éppen ezen az úton?
– Ebben benne van az ember egész korábbi élete. Nekem volt egy csodálatos édesanyám és egy nagymamám, akik hitre neveltek engem. Miután édesapám otthagyott minket, hazakerültünk anyai nagymamámhoz, aki mélyen vallásos asszony volt, és mindent félretett azért, hogy minket megmentsen. Nagyon szegények voltunk, és ebben a helyzetben édesanyámnak és nagyanyámnak hite adta az erőt. Mélyen vallásos életet éltek, ez egy nagyon nagy hatás volt az életünkben. Aztán amikor nagyobb lettem, a Béke téri templom mellett laktunk, és kiskamasz gyerekként borzasztóan élveztem, hogy második otthonom lehet a templom: ministráltunk, nagyszerű papok neveltek ott minket. Közben kint, a világban egy ezzel ellentétes erő működött: a kommunista párt próbálta ellehetetleníteni az egyházat.
– Ha jól tudom, a zenével is ott került közelebbi kapcsolatba…
– Igen, oda került egy fiatal pap, aki nem tette le az állami esküt, ezért nem kapott plébániát. Viszont kiváló zenei képességei voltak, és elment kántornak: fiatalokat gyűjtött maga köré, csinált egy ifjúsági kórust, ahová minket is meghívott. Egy kamasznak azért vannak bajai az énekléssel, de tetszett a társaság, és végül ez volt az a közeg, ami nekem óriási zenei nevelést adott. Énekeltünk mindent a gregoriántól kezdve, és találkozhattunk az akkori egyházi zene kiválóságaival: Bárdos tanár úrral, Werner Alajossal, akik fantasztikus emberek voltak. Engem ez tovább terelgetett a hit útján, no meg persze az, hogy rengeteg kiváló pap foglalkozott velünk, akik édesapám helyett is neveltek.
– És mi vonzotta a gitáros előadói műfajhoz?
– Az atyának volt egy szalagos magnója, és misék után ott beszélgettünk, rendetlenkedtünk nála. Ő mutatott egy felvételt – hogy lecsendesítsen minket – ahol valaki gitározott és énekelt. Tipikus francia sanzont volt ez egy francia jezsuita atya, Duvall atya előadásában, aki úgy gondolta, hogy ha az emberek nem mennek a templomba, akkor ő megy közéjük a dalaival. Ez hatalmas lökést adott: én is álmodozni kezdtem, hogy ha megtanulhatnék gitározni, akkor én is ilyen dalokat énekelhetnék. 16 éves lehettem, mikor anyukám megengedte, hogy a nyári keresetemből vegyek egy gitárt, és rögtön beiratkoztam a kerületi zeneiskolába. Amikor katona voltam, már állandóan zenebonáltunk, ami óriási feloldódást jelentett abban az embertelen közegben.
– Hogyan született az első dala?
– Amikor leszereltem, egy baráti körben énekelgettünk, gitároztunk – itt ismertem meg később a feleségemet is. Beszélgettünk, zenéltünk, templomba jártunk, remek baráti társaság volt, ahol egyszer az egyik fiú elpanaszolta búját, bánatát. Én meghallgattam ugyan, de hát huszonéves fiatalként nincsenek az embernek bölcs tanácsai. Aztán amikor hazamentem, tovább gondolkodtam, hogyan tudnék segíteni a barátomon, közben pedig elkezdtem gitározgatni. És akkor született egy dal, a Hol van a szeretet? Amikor összejöttünk, elénekeltem neki. Egyszerű dalocska volt, de mindenkinek tetszett, többször is elénekeltették velem. Én meg azt gondoltam, ha a barátaimnak ennyire tetszik, akkor érdemes ezeket a gondolatokat így megfogalmazni. Eltelt egy-két év, és éppen Kismaroson voltunk, ahol lehívtak bennünket egy ifjúsági hittanra Sebő Sándor atyához. Énekeltünk pár dalt, néhány nappal később pedig Kerényi atya hívott minket Nagymarosra dalolni. Ez a pár dal volt az, ami után elkezdtek engem hívogatni…
– És hogy jött a képbe a tanúságtétel?
– Amikor egy-egy dalt elénekeltünk – ez lényegében egy baráti társaság volt, kötetlenül beszélgettünk – akkor megkérdezték, hogy ezt miért írtad, mire gondoltál közben? Nekem pedig el kellett makognom, mit is gondoltam, amikor írtam. De az tény, hogy nekem volt egy vallásos hitem, egy meggyőződésem, ami fontos ajándék, és ami addigra átsegített sok-sok mindenen.
– Említette, hogy a feleségét is ebben a társaságban ismerte meg…
– Igen, ebben a kórusban találtam meg a feleségemet, akit két év ismerkedés után vettem el. Amikor kerestem a párom, két életút állt előttem: az apámé, aki tönkretette édesanyámat, és anyámé, aki egy drága asszony volt, és annak ellenére hősiesen nevelt minket, hogy súlyos szívbeteg lett. Apám életét egy szerencsétlen életnek tartottam, mert úgy éreztem, hogy szörnyű dolog, ha valaki nem érez felelősséget a szeretteiért. Biztosan minden gyereknél másként rakódik ez le: van, aki összetörik, vagy cinikus lesz, de számomra az lett meghatározó, hogy tudatosan készültem rá, hogy hívő életet éljek. Arra nem is gondoltam, hogy valaha gitáros dalszerző lesz belőlem. Én csak egy becsületes, szép életet akartam élni a feleségemmel, olyan apává szerettem volna válni, aki soha nem hagyja el a gyerekeit.
– De mégiscsak gitáros dalszerzővé vált...
– Valaki felvételeket készített ezekről a régi, egyszerű dalokról, hát, azok felvételek még egyszerűbbek voltak! De aztán kiderült, hogy sokan még évek múlva is őrizgették és azt mesélték, milyen nagy élmény újra meghallgatni. Én csodálkoztam, hogy mi ebben a szép, de aztán rájöttem, hogy ezt nem az én dolgom eldönteni. Képzetlen, tanulatlan énekes voltam, fokozatosan alakult ki a zenei életem. Egészen szokatlan és furcsa karriert futottam be, nem hiszem, hogy meg lehetne ismételni, megváltozott a világ is. De nekem ez örök szerelem, amiről egy idő után azt éreztem, hogy ez a küldetésem, ezt kell csinálnom. Nem azért, mert én úgy gondolom, hanem mert olyan sokan jöttek, bíztattak, bátorítottak...
– A felesége végig támogatta ebben?
– A feleségem kezdettől mellettem volt, ami nagy segítséget jelentett. Ahogy jöttek a gyerekek, ő volt a háttér-országom is. Azért ez akkoriban nagy rizikó volt ebben az országban, sokan jöttek is szólni, hogy vigyázzak, nem tudom, mit csinálok… sokan vesztették el az állásukat ilyenek miatt. Engem nem vettek fel az egyetemre történelem–magyar szakra, mert megmondtam, hogy hívő vagyok. Ezért mentem később jogra.
– Amit szintén nem végzett, vagy nem végezhetett el?
– Onnan önként, dalolva távoztam a második évben. Nem akartam jogász lenni, és tényleg volt rizikó, hogy előbb-utóbb meg fognak zsarolni. Evvel viszont azt értem el, hogy egzisztenciálisan nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy nagyvállalatnál dolgoztam anyagbeszerzőként, becsülettel végeztem a munkámat, szerettek a kollégáim, de előmeneteli lehetőség nem volt. Nem léptem be a pártba, mondtam, hogy én templomba járok. Ők meg jóindulatúan azt válaszolták, hogy jól van, nem kell erről beszélni.
– Közben már javában zenélt...
– Igen, hívtak minket ide-oda zenélni, és mi boldogan mentünk. Volt bennünk egy fiatalos lendület, hogy megmutassuk, hogy így is lehet élni, és nekünk bizony van hitünk. Amikor fiatal az ember, Isten felhasználja ezt a fiatalos lendületünket, hogy megmutassuk magunkat, és azt, amit mi szépnek találunk! És erre hatalmas igénye volt a korosztályomnak. Úgy alakult ki a Nagymarosi találkozó is, hogy kinőttük a templomokat, mert egyre többen lettünk. Ugyan látványosan ezt nem lehetett hirdetni, de a fiatalok adták tovább a hírt egymásnak. Nagyon sokan kerestek meg minket személyesen is. Anyósoméknál laktunk, amikor születtek a gyerekek. És mi örömmel vállaltuk őket, nem ismertük a fogamzásgátlás „csodálatos művészetét”, amit ma már tanítanak is. Egyértelmű volt, hogy a gyerek számunkra Isten áldása, amit el kell fogadnunk. Négy gyerekünk elég gyorsan meg is született, egymás után. Sokan támadtak miatta, de a fiatalokat meg izgatta az életünk.
– Egy korábbi interjúban említette, hogy a fiatalok szívesen jártak fel önökhöz. Ez pontosan hogy zajlott?
– A szerelemről, a gyerekekről, a boldog házasságról szóló egyszerű dalok miatt valóban sokan eljöttek hozzánk. Becsöngettek, beültek hozzánk esténként, kíváncsiak voltak hogy hogyan élünk. Mi pedig még azt is megengedtük, hogy ők fürdessenek, aztán beszélgettünk. Hatalmas, pezsgő élet volt akkoriban, sok fiatal számára ez a közösségi élmény jelentette az egyházat, mert sokan nem mertek a templomokban az ifjú korosztállyal foglalkozni. Ezekben a közösségekben viszont a tízen-huszonévesek egyre inkább megélhették a hitüket, sok félig legális rendezvényen vettünk részt, és közben formálódott a mi életünk is. Mellette dolgoztam folyamatosan, és a feleségem volt a biztos pont, a biztos háttér az életemben.
– Ha jól tudom, 42 éve házasok, ami önmagában is nagyon szép teljesítmény az ember életében. Mi a titkuk?
– Ennek mindenképpen egy tudatos döntésnek kell lenni az ember életében. Egy vallásos fiatalnál ez valahogy belső készségből fakad: úgy akarok élni, ahogy Isten megálmodja az életemet. Nekem a feleségem is hívő családból jött: ők nyolcan voltak testvérek, apósom kemény, hitvalló ember volt, sok nehézséggel is kellett emiatt küzdeniük. Nagyon fiatalon meghalt, a feleségemnek pedig felelősséget kellett vállalnia a kisebb testvéreiért is. Később elmesélte, azért imádkozott, hogy megtalálja azt a fiút, akit Isten neki szán. Nagyon sokat segített kezdetektől, hogy tudtunk együtt imádkozni, közös lelki atyánk volt. Persze láttam szép házasságot olyan embereknél is, ahol nincs annyira előtérben a vallásosság, de azért a háttérben valahogy ott is tetten érhető volt.
– Sokakat az élet nehézségei törnek meg...
– Számunkra, ahogy születtek a gyerekeink és egyre többször szembekerültünk az élet nehézségeivel – akár anyagi értelemben is –, mindig bizonyosság maradt, hogy ha Istent akarjuk szolgálni és őt állítjuk az életünk középpontjába, akkor megadja a szükségeseket. A nagymamámnak az egyik legkedvesebb Szentírás-idézete az volt, hogy „Keressétek az Isten országát, az ő igazságát és minden mellé adatik”. Ő így is élt, számtalanszor el is mondta nekünk. Annyira fontosnak tartotta, hogy ezt a szívünkbe vésse, hogy az volt a kérése, a sírkövére is csak ezt írjuk! Ez nagyon nagy segítség volt, mert én olyan életet éltem, ami rengeteg időt, energiát vett el az életünkből, de ebből nem lehetett pénzt csinálni!
Voltak bizony nehézségek, de az embernek nagy erőt jelentett a hit, hogy ha az Úristen azt akarja, hogy ezt komolyan csináljuk, akkor majd megadja a szükségest is. És tényleg mindig jött segítség, néha a legváratlanabb helyzetekben. Volt, aki pénzt küldött, de egy nagyszerű barátom például meghívott minket Tápéra, ahol több évig nyaralhattunk. Mi akkor a tízedik emeleten laktunk a gyerekekkel, nagy ajándék volt egy ilyen lehetőség. Volt, hogy egy balatoni nyaralást kaptunk, egyszer pedig egy használt Trabantra dobtak össze nekünk a barátaink. Így éltünk, ilyen ajándékokkal folyamatosan: százannyit kaptunk az életben vissza, mint amennyit adtunk. Szerényen éltünk, de amire szükségünk volt, mindig megvolt. Nagyon csodálatos életünk volt, és hihetetlen lelki élményeket kaptunk a szolgálat alatt.
– A gyerekek is élvezték ezt a szolgálatot?
– A gyerekek kicsi koruktól kezdve jöttek velünk, mindig volt, aki szívesen vigyázott rájuk. És amikor felnőttek, a maguk korának megfelelően kezdtek beszállni a feladatba. Most már részt vesznek a munkámban: Benedek fiam a szólógitáros, Gábor fiam basszusgitáros, Gergő fiam pedig kifejezetten ének-zenei pályára ment. Ha belegondolok, az én gyerekeim sokkal jobb zenészek, mint én vagyok, de hát tőlem nem is ezt várják el… hanem hogy írjam a dalaimat, amíg lehet. Amióta nyugdíjas lettem, rengeteget tudok vállalni.
– Sok pályatársa tanult öntől, most is együtt lép fel a Gável testvérekkel…
– Sok fiatal volt, most méltatlan lenne, ha elkezdeném sorolni, mert még valakit kihagynék… a Gável gyerekek még gimnazisták voltak mind a ketten, amikor találkoztunk. Valaki mondta nekem, hogy van itt két kölök, aki egy az egyben játssza a dalaimat, hát meghallgattam őket. Ijesztő volt, tényleg nagyon jól csinálták! Rendkívüli képességű gyerekeket láttam és hihetetlen tehetség is volt bennük ez iránt a műfaj iránt. Én sokszor utaztam egyedül, úgyhogy pár év után mondtam nekik, hogy ha van kedvetek, gyertek velem! Nagyon megszerettem őket, nagyon sokféle zenei formációt csináltak. Én egy apai barát voltam a számukra, és úgy gondolom, hogy ez a mai napig tart. Nekik már megvan a saját zenei útjuk, és ezt a műfajt remekül csinálják. Remélem, hogy még sok-sok tehetséges fiatal jön utánuk!
– Időközben az ön zenéje is változott, a gyerekeivel például újrahangszerelték a dalokat…
– A rendszerváltás után kiléptünk a templomi keretekből, ami egy fantasztikus váltást jelentett az én munkámban is. Voltunk különböző színpadokon, könyvtárakban, iskolákba, még a Petőfi Csarnokban is felléptünk, bár az nem annyira az én műfajom. De megváltoztak a lehetőségek is, ami más hangszerelést kívánt meg… jöttek is a gyerekeim, hogy apa, hangszereljük meg dobra, basszusgitárra is a dalokat. Nagy profilváltás volt, de szöveg és a zene ugyanaz, és így jobban eljut a fiatalokhoz. Nekem elég az akusztikus gitár, meg hogy a templomban énekelek és beszélek, de a fiaim ösztönöznek a változásra. Egy nagyon egészséges kis csapat alakult ki körülöttünk. De soha nem a méretektől függ ez a zenei szolgálat, hanem hogy van-e még bennem lelkesedés.
– És van?
– Néha ugyan jólesne délután szunyókálni egyet, de aztán kiderül, még mindig érzem ezt a tüzet, amikor kiállok az emberek elé. Hiszek benne, hogy ez a Szentlélek munkája. Nem cserélném el semmilyen más zenei karrierre ezt a pályát! Ez nem olyan, mint a világsiker, hogy ha a televízióban meg a rádióban rólad beszélnek, akkor valaki vagy. Az Isten útja nem ez, itt nagyon alázatosan kell elfogadni a sikereket és a kudarcokat is, mert ezeket az ember nem magának indikálja. A világi embernek is úgy kell tekintenie a munkájára, mint a papnak: végső soron Isten végzi el bennem a feladatot.
Nekem is voltak kudarcaim, amikor szívesen feladtam volna, de mindig volt, aki bátorított. Ott volt a feleségem is, ami hatalmas erőt jelentett az életemben, a gyerekeimmel együtt. Hatvan éves koromban kaptam egy fantasztikus egyházi kitűntetést az ifjúság szolgálatáért, a modern egyházi zene magyarországi megteremtéséért és a testvéreink szolgálatáért. Ez nagyon nagy öröm volt az életemben, nagy ajándék. Két évvel ezelőtt állami kitűntetést is kaptam, amire meg végképp nem számítottam. Ez is megható dolog, hogy a hazám számára is fontos, hogy hittel élő ember vagyok és ezt a hitet adom át, amíg élek. Remélem, hogy még egy darabig tudom csinálni!
Czefernek Léna
Fotó: Ancsin Gábor
(Forrás: csaladhalo.hu)