Elszáll egy hajó a szélben
Az igen.hu katolikus portál tudósítása a 2012-es Reménység Fesztiválról.
*
Indulnak, nem várnak tovább
Akármilyen lomha is a hajó, ha elmozdul a kormány, előbb-utóbb fordulni kezd – állapítja meg Kunszabó Zoltán lelkipásztor, az Új Jeruzsálem közösség alapítója - ezt a pillanatot éljük át most. A Reménység Fesztivál a teljes magyar Egyházat, minden misszió iránt fogékony felekezetét és közösségét összefogta. – Sehol máshol nem tapasztalható folyamat indult el – állítja egyöntetűen a rendezvény minden szervezője. Papp László Budapest Sportaréna, 2012. június 2.
Négy szék ülése nyikordul a hatalmas, üres nézőtéren, az első sorban. Az elsőnek érkező vendégek kínos feszengésével foglal helyet a középkorú házaspár, a fiuk és a barátja: középiskolás korúak mindketten. Néhány pillanat után fészkelődni kezdenek, cipőjük orrát vizsgálják, időnként rutinszerűen ellenőrzik a zsebük tartalmát: megvan-e még a telefon. Baljukon az asszony karba font kézzel rejti magát rezzenéstelen arca mögé, csak a szeme villog bizalmatlanul gödre mélyéből. Az ősz férfi, nézelődését olykor megszakítva, ijedt értetlenséggel pislog ide-oda, láthatóan ő sem találja a magyarázatot: mit keresnek ők itt? A küzdőtéren népes csapatok vonulnak, elfoglalják helyeiket a feliratozott székeken: tanácsadók és segítők, akiknek a felügyelők állva osztják az instrukciókat. Ők gondoskodnak majd arról, hogy egyetlen előre jövő se maradjon tanácsadó nélkül, illetve, ha kirívó, pszichológusi beavatkozást igénylő eset akadna, megfelelő mentálhigiénés szakemberekhez irányítsák. A több mint háromszáz különböző felekezetű gyülekezet több ezer önkéntese több éves munkájának eredményeképpen – most eljött a bevetés pillanata.
– Az evangélium nagy tömeghez szól, de a tanácsadók segítségével a végén ezernyi személyes beszélgetés lesz – lelkesedik Zoltán atya, a tanácsadók egyik kiképzője. A „T” jelű nyakbavalókkal rendelkezőknek a megtérőkkel együtt kell majd lemenniük a színpad elé, hogy az Istent hívó ima elmondása után mindennapi Bibliaolvasásra, imádkozásra buzdítsák őket, átadják a János evangéliumhoz mellékelt, az új élet első lépéseit segítő listát és felírják adataikat, hogy később a megfelelő helyi közösségekbe irányíthassák őket. – Én már az Amint vagyok alatt elsírtam magam, amikor láttam, hogy milyen sokan megindulnak a lelátókról; végül annyian lettek, hogy alig lehetett mozogni köztük – meséli Zsuzsi, a Golgota gyülekezet ezerfős kórusának tagja, egyébként bibliatanár. – Nem volt egyszerű beszélgetés, úgy potyogtak a hölgy könnyei, mint a záporeső. – Nem akartam evangélista lenni – vallotta be Franklin Graham –, mert nem akartam, hogy az apámhoz, Billy Graham-hez hasonlítsanak. De végül nem tehettem mást. Bárhol is szólaltam meg, az emberek meg akartak térni.
A leülő-felálló-meginduló, összesűrűsödő majd szétoszló rajok között rendezők, szervezők, program-felelősök, biztonságiak, technikusok sietnek át. Időnként megtorpan a vonulás: a média képviselői – természetükből fakadóan – szemben haladnak mindenkivel. A kavarodó-feloszló nyüzsgésben rendszeres időközönként feltűnik Bali Mónika is, a fesztivál kommunikációs menedzsere, mintha kiszámított, az Aréna minden zugát érintő pályán mozogna folyamatosan körbe-körbe: mindenről tud, mindenkivel szóba áll, mindent elmond. – Már megint itt vagyok az Arénában, és holnap is itt leszek, és igazából el sem tudom képzelni, hogy ennek valaha vége lesz – szakad fel belőle. – Fogalmam sincs, hogy mikor fog ez lecsillapodni bennünk. Így vannak ezzel különben azok is, akik már évtizedek óta dolgoznak a Billy Graham Evangélizációs Társaságnál. Mert ezekhez az eseményekhez nem lehet hozzászokni. Amikor látod, hogy elindulnak az emberek a lelátókról, az első gondolatod: ezek meg hová mennek? És csak másodpercek múlva esik le, hogy nem mennek. Jönnek.
– Azért vagyunk itt, hogy hangot adjunk a reményünknek – kiáltja világgá Széles Csongor, a mai házigazda, református ifjúsági lelkész, óriási üdvrivalgás közepette, miután elmesélte, hogyan tessékelt ki egy turistát a debreceni nagytemplomból, aki a szószéken élőben akarta kipróbálni prédikátori tehetségét. De most, – ha a pulpituson nem is –, a küzdőtéren szabad a pálya, többen élnek is a lehetőséggel. – Én Jézus Krisztusban reménykedem, de mint az atom. – Az örökéletben, bár abban mégsem, mert tudom, hogy vár rám. – Ha minden igaz, mindenképpen ott leszek a mennyországban. – Abban, hogy Jézus Krisztus a megváltóm, és egyszer, remélem, a minél távolabbi jövőben, személyesen is találkozom vele – szedtük csokorba a megszólalásokat, amelyekben a legkevesebbszer hangzott el Jézus Krisztus neve. Mintha a fiatalok (az Arénában az átlagéletkor alig érheti el a harminc évet) megrészegültek volna: itt és most úgy és annyiszor mondhatják ki nyilvánosan és büntetlenül a Messiás nevét, ahányszor csak akarják. – Mi azzal a reménnyel jöttünk – mondja Horváth Zsuzsanna, aki kilencvenedmagával érkezett Kolozsvárról –, hogy megélhetjük az összetartozást, a magyarsággal, a keresztény magyarokkal a közösséget. Hatalmas ereje van annak, amikor Isten népe összegyűlik.
A fesztiválgépezetet a Csiszér László Band indítja be, majd a Golgota gyülekezet csapata, a Dobner Illés Projekt fűti fel, ők jegyzik a fesztivál slágerét, az elmaradhatatlan A reményem című dalt is. A nézőtéren emberhullám vonul végig: ezrek állnak fel, és kapcsolódnak be egyenként a dicsőítésbe. Rendszertelen időközönként, mint vezetéket kereső áramszedők, kezek nyúlnak a magasba, megmerevednek, mintha megtalálták volna az erőteret, aztán, amikor már eleget töltötték az akkumulátorokat, lehanyatlanak. Mézes László szabadkeresztyén lelkipásztor imája gyermeki izgalommal szól, mintha újdonsült konfirmandus első nyilvános megszólalása lenne. Völgyessy Szomor Fanni, majd az első külföldi előadó, a Tommy Coomes Band folytatja a sort, akik átvezetésképpen magyarul is énekelnek egy kicsit. Az előbb még riadt tekintetű középkorú házaspár tüntetően ülve, feszült arccal figyeli az eseményeket. Alig leplezett elképedéssel méregetik fiukat, aki állva, roggyanó térdekkel dicséri az Istent. Társa egyik kezével combján könyökölve, a másikat csípőre téve úgy fest, mint aki vagy most azonnal megpattan innen, vagy ha mégis marad, akkor örökre.
Külön a számukra fenntartott széksorokban ülnek a siketek, a határontúliak, valamint a Váci börtön fogvatartottai. A színpadon tizenketten képviselik a benti mintegy negyven fős hívő közösséget. Boros Lajos, többszörösen visszaeső betörő a tizenkilencedik évét tölti (szűk három éve van még hátra), ebből tizennyolcat már élő hitben. Ősz halántékán megcsillan a reflektorfény: tízezren hallgatják tanúságtételét. – Közülük már csak négyen foglyok – árulja el Csuka Tamásné, a börtönlelkész –, a többiekkel öregcsibész találkozót rendeztünk a szomszéd presszóban: gyülekezetük, munkájuk, családjuk van, megállják a helyüket. – A színpad mögötti parkolóban beszélgetünk, a dübögő basszus ritmusra rezegteti a biztonsági ajtókat. – Nem gond, bírjuk a hangerőt – nevet az idős lelkésznő – és örülünk, hogy beszélhetünk az Úr dolgairól. – Vannak olyanok, akik földrészeket járnak be az evangéliummal, és vannak olyanok – teszi a szívére a kezét Lajos –, akik teletetoválva, sebekkel borítva egy börtöncellában mondják el a társuknak, és az a csodálatos, hogy Isten előtt nincs különbség.
– Ki akar több tüzet Istentől? – hevíti a hangulatot Omega Levine, a Parachute Band frontembere, fülrepesztő sikítás, taps és „éééén”-ek közepette. Hajnali háromkor érkeztek, előző éjjel még Nagyváradon vezettek dicsőítést. A népszerű amerikai zenekar hosszabb műsora után, mint amikor bekapcsolják a klímát, és könnyű szellő suhan végig a színházteremben, az evangélikus Szélrózsa Band lép színpadra. A világ leggyorsabb kezű gitárosa hírében álló Dennis Agajanian talán soha nem válna meg sem a napszemüvegétől, sem a cowboy-kalapjától, brutális, kéttenyérnyi, Jesus is Lord feliratú övcsatjától meg aztán végképp nem, de a gitárja önálló életet él: kezében még a fellépés előtti beszélgetés közben is többször rajtaütésszerűen – nem country, hanem – magyaros, csárdásgyanús dallamokra fakad. Ami a hangszerükkel állandó szimbiózisban élő zenészeket illeti, nehezen érne a nyomába Huntley Brown világhírű jamaikai zongorista, de minden egyébben amit Agajanian el tud játszani, azt Huntley Brown is. – Isten adta a tehetséget, bármikor el is veheti – szögezi le hátborzongató természetességgel.
– Józsi! – kiabál fel a karzatra a rendező. – Lemásszak? – néz kérdően a férfi a cövekként álló biztonsági emberre, aki végül megmutatja neki, hol tud lejönni. Józsi, azaz Marián József a Biblia Szól egyház misszionáriusa Kínában, lelkipásztorként, hivatalos vízummal, amit nem adnak meg akárkinek. – Középiskolás cserediákként egy ehhez hasonló amerikai tömegrendezvényen ért véget az én kereszténység és a hívő családom elleni lázadásom is. – találja ki a gondolatom Józsi. – Hazatérésem után aztán felpörögtek az események. Üzbegisztánba kerültem, három évig szolgáltam ott, majd egy év Tádzsikisztán következett, aztán Törökország, Irak, Irán, Afganisztán és végül Kína. Üzbegisztánból különben kitoloncoltak a missziós tevékenység miatt, nem is tudtam visszajutni oda többé, pedig üzbég a feleségem. Kínában viszont – a média híradásaival ellentétben – nem üldözik a keresztényeket. Vannak helyek, ahol bántják őket, de csak azért, mert rendetlenek. Mi semmi ilyesmit nem tapasztaltunk, sőt, bár elvileg mi négyen, magyarok, vagyunk a misszionáriusok, de az igazi munkát a kínaiak végzik, gyakorlatilag akadálytalanul, nagy belső tűzzel és örömmel.
Az egész Aréna örömben úszik: a kisebb hadsereg, amely négy esztendeje ezért a három napért hajt, a több ezer kilométerről egy-két dal kedvéért ideutazó, ingyen fellépő világsztárok, és a lenyűgözően egyszerű, tiszta és szépítés nélküli üzenetét megkapó alázattal tolmácsoló prédikátor. Az egész estét betöltő tűzijátékot megkoronázó görögtűz gyanánt a ceremóniát a Casting Crowns, az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb keresztény rockzenekara zárja jó negyven perces koncerttel. De talán csak a Golgota gyülekezet ezerfős kórusa tudta volna túlharsogni az imént még a színpad és az első széksorok között szorongó tömeg néma csendjét. Az elnyújtott léptekkel ünnepélyesen menetelő lány felgyorsult lélegzetvételét. Az egymást kézen fogva vezető öregúr és felesége botorkáló csosszanásait. A délután még vihogva gesztikuláló tizenévesek hajának lobogását. A komoran lépdelő, rongyos bőrtáskáját két kézzel magához ölelő hórihorgas tanársegéd komor lépdelését. A dohánnyal keveredett parfümillatú szupermodell patatalpú üvegcipőinek ideges tipegését. És a négy szék felcsapódó ülésének dobbanását.
Balogh Viktor
A fotók forrása: mti
(Megjelent: igen.hu, 2012. június 11.)