Varga László kaposvári püspök az egyházzenéről
– (...) Mára olyan nemzedékek nőttek fel, amelyek kultúráját meghatározza a zene. Ezeken keresztül a fiatalok bármikor megnyílnak és befogadóvá válnak, akkor is, ha hittartalmat közvetítünk. Zenei nyelvükön megszólítva őket, eljutunk a preevangelizációhoz, majd azt követően az evangelizációhoz. Ha elutasítjuk az ő "nyelvüket", akkor nem fogadják meg az üzenetet.
– Meddig mehet el a lelkipásztor sajátos kultúrájuk – talán szubkultúrájuk – elfogadásában, annak érdekében, hogy megszólíthassa ezeket a nemzedékeket?
– Régóta folynak erről viták: a liturgiában vagy a liturgián kívül használt zenei nyelvről. A kérdés az, hogy mi a célja? Mint említettem, önmagában nem tekinthetjük értéknek a hagyományos liturgiát, csak azért, mert évszázadokon át így végezték. Abszolút érték Isten, akire a liturgiának irányulnia kell(ene). Ugyanennek kell megnyilvánulnia a populáris egyházi zenében is.
A kétféle nézet képviselőiből sokszor hiányzik a szeretet. Ha a két tábor képviselői kölcsönösen szeretettel, az evangelizáció szellemében nyúlnának ehhez a kérdéshez, és nem ragaszkodnának kizárólagosan egyik vagy másik irányzathoz, akkor mindent, ami érték az újban, be lehetne emelni a liturgiába.
Hatalmas kincsestár az egyház zenei hagyománya, a népénekeket és a gregoriánt is ideértve. Ha azonban el akarom érni azokat, akik nem beszélik ezt a nyelvet, kénytelen vagyok azon a nyelven megszólítani őket, amelyet beszélnek, amelyet értenek. Utána kínálhatom fel nekik azt a kincset, amelyet az egyház tanítása, liturgiája, zenei hagyománya jelent. Akkor érteni fogják, mert megnyílt a szívük. Tehát a szeretet oldaláról léphetek be, mert ha csak az általam jónak tartott szent zenét képviselem, akkor ezt könnyen elutasítják.
*
Kérdező: Elmer István
(Varga László: A megtört ostya és a megtört ember, Pásztorok sorozat, Szent István Társulat, Budapest, 2018)