Interjú Olgyay Gábor zeneszerzővel
„Az ívet az embernek nem feltétlenül a műveivel, hanem az életével kellene leírnia...” – ezzel a címmel jelent meg az Új Forrás kulturális magazinban egy terjedelmes és rendkívül izgalmas beszélgetés Olgyay Gáborral, kinek egyik albumáról mi is megemlékeztünk.
*
– Egyik lemezed kísérő szövegében azt írod, hogy nem tartod magad zeneszerzőnek. Ez elég furcsa lábjegyzet egy olyan hanganyaghoz (az Izzik a Menny című felvételre gondolok), ami nagyon komoly kompozíciós munkát feltételez.
– Semmiképpen nem tartom magam zeneszerzőnek a szó hivatalos értelmében sem, mivel nem végeztem zeneszerzés tanszakot a Zeneakadémián. Pár évet tanultam ugyan a Győri Zeneművészeti Szakközépiskolában Reményi Attila és Draskóczy László tanár uraknál, de ezen kívül nincsen róla semmilyen papírom. Másrészt, ha valaki zeneszerző, az egy nagyon komoly dolog, nekem pedig ez egyfajta út az életemben, hogy úgymond zenét szerzek, vagyis kreatívan foglalkozok zenéléssel. Sőt, már az is megfogalmazódott bennem, hogy véletlenszerűen vagyok „zeneszerző”, mert lehettem volna akár matematikus vagy irodalmár is. Képzeld el, hogy úszol a tengeren, ahol fölkapaszkodhatsz egy csónakra vagy egy úszógumira, mert épp az volt a kezed ügyében; amikor pedig már rajta csücsülsz valamin, akkor azon kell tovább evezni. Szerintem ez az egész világ ilyen: hogyha annak idején nem az Einstein-féle vonalon indulunk el, akkor most lehet, hogy egészen más világképünk van. De nyilván erre nincsenek szabályok, valakinek talán csak egy útja van. Szóval inkább kitartó ember vagyok, akinek vannak bizonyos intuíciói, ötletei és azokat addig gyúrja, amíg abból ki nem kerekedik valami, legalább önmaga számára. Ehhez természetesen belső indíttatás kell. Amikor elkezdtem zenélni, akkor ez egy ilyen l’art pour l’art dolog volt, hogy írom, mert írom, aztán, ahogyan az évek teltek és komolyodtam vagy felnőtté váltam, rájöttem, hogy igazándiból úgy tudok írni, ha annak van valamiféle – csúnya szóval élve – gyakorlati haszna is. Nem feltétlenül anyagi haszonra gondolok, hanem, hogy valahol felhasználásra kerüljön a zeném. Tulajdonképpen a lemezek keletkezéstörténetéhez hozzátartozik, hogy miképpen, milyen formában lehetett megvalósítani őket, ezzel együtt a hozzá kötődő emberi kapcsolatok is fontosak számomra.
– Hogyan kezdődött a zeneszerzősdi?
– A „zeneszerzősdi” úgy kezdődött, hogy tízéves koromban kaptam egy gitárt a bátyámtól, aki már megzenésített néhány Weöres Sándor-verset. Tizenegy évvel idősebb volt nálam, és legalább tíz akkorddal többet tudott, mint én, de lekoppintottam róla, hogy „jé, ha ő tud zenét írni, akkor én miért ne tudnék?” Tehát Weöres-, illetve Gazdag Erzsi-versmegzenésítésekkel kezdtem. Később inkább a gitárra koncentráltam. Még Győrben éltünk, ahol egy barátommal, Bak Zolival, aki sajnos azóta meghalt (Bak Zoltán gitárművész 49 éves korában hunyt el. – P. M.), duóztunk, illetve volt egy olyan zenekarunk is, ami modern instrumentális zenét játszott. Egészen elborult dolgok voltak benne, de érdekes módon abban az időben (82 körül), ott, vidéken elég komoly hírneve lett a csapatnak. Utána Zolival ketten maradtunk, és szerintem egy nagyon klassz kis gitárduót hoztunk létre, ami megint csak elég jó hangversenyeket adott városszerte. Azért maradt abba, mert habár Zoli egy fantasztikusan tehetséges srác volt, képtelenség volt vele együtt dolgozni. A következő állomás, amikor nagyszerű barátommal, Holló Auréllal (az Amadinda ütőegyüttes tagjával) összehoztuk az első közös lemezünket (Át a vizen), és aztán azt egy trió formátumban, Kállay Gábor furulyaművésszel (a Mandel Kvartettből) kiegészülve koncerteken is bemutattuk. Kiderült, hogy ez az együttes bármilyen jó emberekből áll, és bármilyen összeszedett, egyszerűen nem tud zenekarrá érni, mivel a tagok annyira szétágazó tevékenységet folytatnak. Ezért föl kellett, hogy hagyjak ezzel, mert úgy gondoltam, hogy így nincs értelme. Ezután itthon adódott egy családi zenekar, lehetett gyerekekkel dolgozni, bennük pedig olyan lehetőséget láttam, amivel már szívesen foglalkoztam. Meg is rögtön lett a koncepció, hogy őrájuk alapozva érdemes darabokat írni.
– Ezek szerint mindig barátságok, rokoni kapcsolatok adták az indíttatást a zenéléshez.
– Minden együtt zenélés attól függ, hogy kinek milyen érzékenysége van, hogyan rezonál a másikra. Nálam mindig barátság volt az alapja az összes együttműködésnek, valamint az igazán jó darabok is mindig ebből születtek, valakinek, valaki számára. Az Át a vizen például kifejezetten duólemez, tehát azt Auréllal ketten csináltuk – illetve egy kiegészítő hangszeres zenésszel, Róbert Györggyel – így tulajdonképpen a kettőnk barátságáról szól. A második anyag, a Missa Noe pedig már a gyerekekhez kötődik, a rövid liturgikus tételeket kifejezetten a tagoknak írtam abból a célból, hogy templomokban játsszuk őket. Utána jött az Izzik a Menny, ami viszont gyökeresen szakított az emlegetett praktikus szempontokkal, mert azt mondtam, hogy ezt úgyse tudjuk bemutatni, tehát ez esetben el lehet szakadni a valóságtól, magyarul azt írok bele, amit akarok. Ezért lett egy ilyen monumentális anyag nagy kórussal, vonósnégyessel meg rezesekkel. Végül jött az Altamira, ahol inkább a virtuóz hangszeres technikákon volt a hangsúly. Az Olgyay Hangok legutóbbi, Aki bennem hisz című CD-jén pedig ennek a családi együttesnek szerettem volna egy olyan lemezt csinálni, amin csak ők játszanak, illetve amit gondoltam, hogy ennek a zenekarnak meg kellene valósítania.
– Milyen zenei hatások értek, és voltak-e esetleg olyan fordulópontot jelentő művek, amelyek motiváltak téged?
– Az alaphatás a komolyzene. Nagyon sok zongoradarabot ismerek például, mert a nővérem rengeteget zongorázott otthon. Akkor még kicsi voltam és ittam befelé ezeket a zenei élményeket, mint a szivacs. Utána a templomi gitározgatás kapcsán jött a képbe a hetvenes évek beat-misés mozgalma, aminek hatására Sillye Jenő-dalokat játszottunk leginkább. Másfelől mindig nyitott voltam a különböző népek kultúrája iránt, olyan viszonylatban, hogy egy magyar ember, magyar mentalitással – ami magában hordozza a nemzeti-etnikai kincseket a zenével együtt – hogyan tud viszonyulni a kulturális különbözőségekhez. Később pedig tudatosan kerestem azokat a kortárs megoldásokat, amiket esetleg felhasználhatok. A repetitív zenéből például Steve Reich Tehillim című műve nagy hatással volt rám; amikor meghallgattam, belém villant, ahogy Csontváry elment az Uffizi Könyvtárba, ahol meglátta a Raffaello-képeket és azt mondta, hogy „ilyet én is tudok festeni!” Akkoriban írtam a Missa Noe-t, ami ennek a hatásnak köszönhetően nagyon gyorsan elkészült. Bár sok közös elem nincs a két műben, valahol ez volt a mozgató- és motivációs ereje annak, hogy lehet úgy is zenét írni, hogy kettő meg három, meg három meg kettő, meg kettő meg kettő, meg három meg három satöbbi. A sokféle hatás miatt persze eklektikusnak is mondhatóak a darabjaim, hisz a szó szoros és átvitt értelemében is innen-onnan „szereztem” őket.
– Mi áll a zenei gondolatok mögött, szóval honnan bújnak elő a hangok, honnan „szerzed” őket?
– Nem nagyon tudom előre megmondani. Persze van azért egy elképzelésem, hogy mit szeretnék, de aztán ha elkezdek valamit írni, akkor az nagyon könnyen elvisz egy másik irányba. Ami közös bennük az a szépség, amiből kibomlanak, meg hogy nem absztraktak, valamelyest közérthetőek.
– Szerinted létezik ihletett állapot?
– Hogy az angyal súg az ember fülébe? Szerintem úgy van, hogy el kell kezdeni és akkor borzasztóan bele lehet feledkezni, úgy, hogy pillanatok alatt elröpülnek az órák. Ilyesféle lehet az ihletett állapot.
– Hogyan teremthető vagy választható meg az ehhez szükséges ideális, nyugodt környezet?
– Egy idő után a dalszerzéshez – ugyanúgy, ahogy egy regény megírásához vagy egy kép megfestéséhez – seggelni kell, leülni és azt mondani, hogy most már csináljunk valamit, ne lustálkodjunk! Mert nagyon sok mindennel úgy vagyok, hogy nincs róla gondolatom, de ha elkezdek rajta agyalni, kiderül, hogy van. Amiket most írok újonnan, azokhoz is úgy állok, hogyha elkezdem őket, akkor vannak, ha nem, nincsenek. Az más kérdés, hogy most már közel ötvenéves fejjel könnyedén tudok húzni: megírok egy darabot és simán kidobom, régebben ez nem nagyon ment. Nem vagyok termékeny szerző, ráadásul még húzok is.
– Egy régi, veled készült interjúban említetted, hogy a dallamok a csendből születnek...
– A zene valóban a belső csendből születik és ezt sokkal könnyebb megteremteni, ha kívül is csend van. Nem véletlen, hogy itt beszélgetünk az erdő mellett. A gyerekzsivaj pedig sose zavart; érdekes, hogy amikor az első gyerekek születtek, sokat gitároztam és arra aludtak el, de gyakoroltam akkor is, amikor fent voltak és hangoskodtak. Valamiképpen ez is a belső csendhez tartozik, a zajok viszont nem innen jönnek, azok külső dolgok.
– Más műfajok miképpen jelennek meg a műveidben? Weörest már említetted a költészet kapcsán, de a művészi igényű borítók a vizualitást is behozzák a képbe.
– Volt olyan darabom például, hogy Négy kép; a vizualitás, a képzőművészet sokat segít, és sokan mondják is, hogy a zeném nagyon képszerű érzeteket kelt bennük. De azt is szerettem volna például, hogy valamelyik darabomat balett-tánc egészítse ki. A zeneszerzésbe nagyon sok mindent be lehet lopni más műfajokból. Meg lehet mondjuk, úgy komponálni egy zenét, hogy lefedjen egy témát az összkép. (Az Altamira „modern barlangrajzai” például utólagos címeket viselnek, amelyek mégis képviselik a darabokat.) Weöres a kezdetektől fogva végigkísér, a szövegeinek zeneisége miatt, illetve rokonságot érzek az ő szépségfogalmával, amiben nem is igazán a tartalom a fontos, inkább a sorok közötti összhang a lényeges. Egy idő után tendencia lett, hogy mindegyik lemezen legyen egy-egy vers vagy szövegrészlet tőle.
– Gitáralapú zenét játszol, játszotok. Csupán eszköznek tekinted ezt a hangszert zeneszerzés közben, vagy alkalomadtán felcserélhető mással is? Autodidakta gitárosként, jó értelemben vett antiakadémista, különutas zenészként nem hiányoznak az iskolás alapok?
– A gitár alapeszköz. Komoly kézproblémám van régóta, többek közt ezért sem írok olyan sok zenét, mert a hangszer szinte nélkülözhetetlen. Egyébként lehet, hogy a kézprobléma éppen abból adódik, hogy a saját hibámból rosszul rögződött valami, nem tudom, ez egy rejtélyes dolog… Persze ha nagyon muszáj, tudok fejben zenét szerezni, meg írtam darabokat zongorán is, de a gitáron való prüntyögés az alapja mindennek. Úgyhogy nem akarok lemondani a gitározásról. Olyan szempontból nem hiányoznak hozzá az iskolás alapok, hogy autodidaktaként sok mindenre saját magadnak kell rájönnöd. Ez biztosan lassítja a fejlődést, ugyanakkor, ha valaki nagyon komolyan dolgozik, esetleg rájöhet olyan dolgokra, amit az sohasem tapasztal meg, akit beállítanak egy iskolába és azt nyomja végig. Mondjuk nekem mestereim sem voltak – hiányoznak is nagyon. Persze hallgattam sok példaértékű dolgot. Tehát nem azt mondom, hogy ne tanuljunk iskolai keretek között, sőt, igazándiból gitározni marha nehéz megtanulni szakember nélkül. Szóval, aki kellőképpen rátermett és rászánja az energiáit, az egy új utat járhat be, mert a naiv és tudatlan emberek teremtő szabadságával rendelkezik. Ezzel az „antiakadémista” hozzáállással mindenképpen lemondtam bizonyos lehetőségekről, mert egy hangszeresnek például városi környezetben sokkal könnyebb érvényesülnie kezdve a lakodalmas zenétől a jazz klubokig. Vagyis ez egy tudatos lemondás volt vagy választása annak az általad „különutasságnak” nevezett dolognak, ami így nem sodorhatott mellékvágányra. Szerintem nagyon ritka, hogy valaki mentes tud maradni a körülményektől és a feltételektől, mert aki életmódszerűen űzi a zenélést, egyre kevésbé tudja elkerülni, hogy ne aprózza, forgácsolja szét magát. Magyarországon nincsen, vagy alig van olyan (akár kiváló és világszínvonalú) zenész, aki ne játszana ötféle bandában, így igazából egyikben sem. A legjobb zenészeink pedig ezért mennek pozdorjává. Olyan sokat nem ismerek, de azt hiszem, a legtöbbjük alkalmazott zenékből él, és nem biztos, hogy olyan jól érzik magukat ebben, bár szakmailag nyilván korrektül megcsinálnak mindenféle munkát. Jó példa erre a Tea együttes, akik szélesebb körben is befuthattak volna, de amikor Friderikusz Sándor elhívta őket a műsorába állandó zenésznek, a tagok egy része megérezte a pénzszagot; furcsa módon rögtön ki is tették a zenekar lelkét, Tóth Tamást, Holló Aurél pedig, aki szintén játszott velük, akkor ment el az Amadindába...
– Ha már a szakmánál tartunk: már jó ideje tanárként dolgozol egy zeneiskolában. Hogy viszonyulsz ehhez? Hiszen te egy merőben másféle hozzáállással kezdtél el zenét tanulni.
– Nem gondoltam, hogy így lesz, de ma már nagyon szeretek tanítani. Számomra ez elsősorban egyfajta kihívást jelent, hogy másféle szemléletet vigyek be egy intézményesített oktatásba. Most például sok citerást tanítok, és velük csinálunk egy olyan kis zenekart, ami abszolút alternatív citerázást művel. Olyan népdalfeldolgozást is játszik például, ami James Bond-dal van vegyítve! Egész különleges dolgokat lehet kihozni belőlük és ezt most élvezem. Van egy-két nagyon ügyes gyerek, akikkel lehet kísérletezni, a zeneiskolai tanrendet pedig hála Istennek nagyon rugalmasan is lehet kezelni. Akiben látok egy kis tehetséget, azt rábeszélem, hogy előbb-utóbb gitározzon. A citera egyébként rendkívül jó alaphangszer. Teljesen egyértelmű, hogy magyar gyereknek magyar hangszer való a kezébe, és magyar népdallal kell kezdenie, mivel azzal lehet a leggyorsabb eredményt elérni, mert azt érti. Nem is kell értenie, mert benne van, szemben a zongoraiskolával: a Mozart-menüett olyan távol van a magyar mentalitástól, hogy nem is tudom...
– Elsődleges cél, hogy ez a magyar mentalitás, illetve a népzene valamiképpen megjelenjen a szerzeményeidben, vagy ez inkább egyfajta öntudatlan attitűdöt jelent? Magyarul mennyire érzed ezeket a darabokat „röghöz kötöttnek”, el tudod-e képzelni őket például külföldi közönség előtt?
– Nem véletlen, hogy sok magyar népéneket dolgoztam fel, bár azok nem egészen népzenék. Egy áttétellel ezek mégis népi dolgok, amik fontosak nekem. A most készülő anyag ugyan nem a magyar népzenére hajaz, de átláthatóságában, szerkesztésében, ívében azért próbálok ebből a forrásból táplálkozni. Az instrumentális lemezek nem kifejezetten magyar kötődésűek: a Missa Noe latin szövegű, néhány népéneket kivéve, de alapvetően az is egy nemzetközi, bárhol előadható darab, az Izzik a Menny magyar nyelvű, de nagyon egységes zenei nyelvezetű, úgyhogy azt se mondanám, hogy csak itthon tudnám elképzelni. Az instrumentális lemezek pedig egyértelműen nemzetköziek.
– Hogyan kapcsolódik egybe nálad a zeneszerzői munka, az előadóművészi tevékenység, valamint az a felvállalt értékrend, amit a liturgikusnak is nevezhető lemezek közvetítenek?
– Nálam a zeneszerzés és az előadóművészet szorosan összetartozik, mindig meg akartam mutatni, amit éppen csináltam. Az értékrend pedig része az ember egyéniségének, ezért a liturgikus, illetve az úgynevezett világi- vagy világzene bennem végül is egy, tehát ugyanaz a lelkiség kell, hogy áthassa mindkettőt. A kísérletezőbb vagy formabontóbb darabjaimban is ugyanarra a tisztaságra törekszem, de vannak olyan zenék, amik a templom falai között nem jól hatnak, és ez nyilvánvalóan fordítva is igaz.
– Az egyházzenéhez, valamint a liturgikus szolgálathoz milyen meghatározó élmények kötődnek?
– A liturgikus zenével kapcsolatban nagyon sok szál összeér. Az egyik szál az, hogy mi „színkatolikus” családban nőttünk fel, tehát hoztuk magunkkal ezt a beállítottságot, a másik pedig az az élmény, hogy én a gyerekkoromat egy templomtól száz méterre lévő házban, illetve a plébánia mögötti gesztenyéskertben éltem le Bácsán, egy Győr melletti faluban. Maga a zenélés is a templomhoz kötődik, mert amikor a gitáron már három-négy akkordot tudtam, akkor ott zenéltünk és énekeltünk. Azóta eltávolodtam a gitáros misék világától, viszont sok minden megmaradt. Nem szeretek például a liturgikus szövegekbe belekavarcolni, mert ezekhez a tételekhez (Kyrie, Gloria, Sanctus, Credo, Agnus Dei) nem szabad hozzányúlni, hisz nem véletlenül ezek lettek a kánon-szövegek, amit hétről hétre mondanak.
– Az Olgyay Hangok nevű, általad vezetett családi együttes liturgikus zenéje mennyire tud érvényesülni a beat-misés vagy a klasszikusabb értelemben vett szertartászenék mellett?
– Az Olgyay Hangokkal tizennyolc évet végigjátszottunk, de kicsit kívül rekedtünk mindenen. Leginkább azért, mert sehová nem voltunk beskatulyázhatóak. Egy zenei fejlődés távolított el tulajdonképpen az úgynevezett keresztény könnyűzenés zenei szolgálattól, tehát nem tudatos volt a dolog, hogy „na, én aztán ilyet nem akarok”, hanem egyszerűen tisztán kezdtem látni, hogy nekem nem ez az utam. Sokszor meg is fogalmazódott bennem, hogy az egyházzenében úgymond „mentés másképpen” kéne a régi értékeket megőrizni. A zenekar sokáig működött, és remélhetőleg valamilyen formában továbbra is működni fog. Az elmúlt évek alatt rengeteget dolgozott, turnézott, és csak kialakított magának egy országos ismertséget, sőt, határon túlra, illetve külföldre is eljutott. Akárhogy vesszük, egy kísérlet volt, hogy az itthon lévő gyerekcsapatból, úgymond saját nevelésből mit lehet létrehozni, milyen színvonalat lehet elérni? Mert ez a csapat nem úgy választódott ki, hogy a tehetséges és már pályán lévő zenészeket összeszedted, hanem hogy megpróbáltad magadnak kinevelni a saját csapatod. A családban mindenki muzikális, tehát az adottság mindenképpen megvolt, senki se botfülű, de nem mindegyikük kiugróan tehetséges, illetve akiről kiderült, hogy mégis, azt pedig ugye nem lehetett előre látni. Egészen meglepő eredmények születtek, viszonylag korán, hiszen alsó tagozatos is volt köztük, amikor elkezdtük, és amikor a zenekar eljutott Amerikába, 2000-ben, akkor is még volt, aki általános iskolába járt. De olyan közösségi szintű zenélést valósítottak meg, olyan nehézségű zenei anyagokat játszottak el, amiről hasonló korú, zeneiskolába járó gyerekek álmodni sem tudtak. Persze Katinak (O. G. felesége – P. M.) is nagy szerepe volt ebben, hogy nyüstölte őket szolfézsból, mert azért meg kellett tanulni kottát olvasni. Az, hogy ilyen kicsi gyerekek több szólamban énekelnek és nem is könnyű dolgokat, nem volt általános. De az elmélet és a gyakorlat már nagyon korán tudott ötvöződni, tehát pillanatok alatt zenekarrá tudtunk szerveződni és menni: kocsiba ültünk és játszottunk, nem is rossz színvonalon. Az Olgyay Hangok a bátyám gyerekeiből alakult 1996-ban. Amikor később a saját gyerekeimmel ültem kocsiba hasonló céllal Fioretti vagyis „Virágocskák” néven, az volt a különbség, hogy a Hangok végig csendesek, fegyelmezettek voltak, az enyémek meg végigveszekedték az utat, és amikor befejeztük a koncertet, újra nekikezdtek és aztán hazáig folytatták. Más mentalitás. Amúgy azon mértük, és abból tartottuk fent mindkét zenekart, hogy lemezeket adtunk el misék, koncertek után, és ez egy abszolút korrekt tetszésindex: vesznek-e vagy nem, vagy mennyit vesznek? Gyakorlatilag még most is tudunk eladni és ez nagyon furcsa, mert ki az, aki ma még CD-re pénzt áldoz?
– Egészen más lesz egy mise atmoszférája, ha ti zenéltek; gondolom a hívek is másként rezdülnek rá egy szokatlanabb hangzásvilágra. Milyen tapasztalataitok voltak ezzel kapcsolatban?
– Többször azt rótták fel nekünk, hogy amit mi csinálunk, abba nem lehet bekapcsolódni, tehát ilyen módon a liturgiának nem szerves része ez a zene. A népénekeket azért találták ki a misébe, hogy a nép együtt énekelje őket, mi pedig ehhez képest egy koncertmisét játszunk. Erre csak annyit tudok mondani, hogy minket mondjuk, két évben egyszer kell meghallgatni, semmiképpen sem lenne az jó, ha hétről hétre bennünket hallgatnának a hívek. Amit tudtunk, azt kihoztuk belőle, de talán nem volt elég jó a menedzsment része. Bár nagyon sokat tudtunk játszani, elég sok helyen, vagyis majdnem mindig volt munkánk, de az kérdés maradt, hogy vajon miért nem lett ez a zenekar nem is, hogy híres, hanem megbecsült. Ahol játszottunk, ott általában nagyon jó fogadtatás volt a hívek részéről, viszont akik ezt a limonádészerű keresztény zenét játszották és játsszák, azok túlnyomórészt nem voltak kíváncsiak ránk, pedig szerettem volna, ha kicsit tanulnak belőlünk. A másik dolog, hogy nem megfelelően menedzseltem a zenekart, vagyis olyan típusú kapcsolatokat nem tudtam szerezni, amelyek esetleg kellettek volna az érvényesüléshez, így nem lettünk olyan népszerűek, mint mások.
– Az imént utaltál a hallgatóság fogadtatására, ezzel együtt arra is, hogy nem mindig könnyű befogadni a tiédhez hasonló, nem a fősodorba tartozó zenei áramlatokat (holott talán épp az új utakat kereső, öntörvényű kísérletezés vezethet vissza egy közös zenei forráshoz). Hogy látod, a stílusbeli sokszínűség, a hangszerelési formák állandó átváltozása milyen ívre fűzhető fel?
– Az Át a vizen az egyik véglet, mert az egy nagyon szellős szerkezetű anyag, de egy ugyanilyet már nem akartam csinálni, mert mindig az inspirál, ha valami nagyon másba kezdek bele. Most is kitaláltam egy új irányt, amit szeretnék majd az Olgyay Hangok pár tagjával közösen megcsinálni. Szintén egyházzenei, félkész téma, ami nem gitáralapú; az orgona hangzásvilágára építkezik, és pont az a fajta szellősség jönne vissza benne, mint ami anno az Át a vizen-ben is megszólalt. Tehát csak néhány hangszer, néhány hang. Több lemezünkön ezeket a minimalista hangszerelési alapokat túldúsítottuk szólamokkal, most valami olyasmit szeretnék, ami sokkal letisztultabb és egyszerűbb, néhány emberrel, kevés énekhanggal, egy-két kiegészítő szólammal, illetve egy kis ütőhangszerrel. Nem is annyira ívet látok ebben a folyamatban. Azért is mondtam, hogy sosem akartam hasonló lemezeket írni, mert különféle utakat szerettem volna inkább bejárni, amelyek más irányban, mégis egy nyomvonalon haladnak. Az ívet az embernek nem feltétlenül a műveivel, hanem az életével kellene leírnia… Konkrét célközönség pedig nincsen, arról viszont meg vagyok győződve, hogy nem érdemes a jövő számára írni, mert nem tudjuk, hogy lesz-e jövő. Nem igazán van értelme a fióknak sem írni. Szóval, ha manapság valaki zenét szerez, akkor azt a mai kornak kell, hogy szerezze. A mának – ezt nem rossz értelemben veszem, vagyis ez nem azt jelenti, hogy annak a hitvány, elposványosodott világnak, ami nagy vonalakban körülvesz bennünket, hanem annak a mának, amilyennek lennie kellene. Azt gondolom egyébként, hogy az összes zeneszerző így volt vele, az már egy más kérdés, hogy „a ma” sokszor nem értette meg őket.
– Te hogy érzed, a helyeden kezelnek vagy van valamiféle kirekesztettség-érzet benned? Ez a beszélgetés remélhetőleg A láthatatlan történet töredékei című zeneszerzőportré-sorozat része lesz, olyan kevésbé középpontban lévő alakokkal, akik valamilyen szinten kiperdült pályán mozognak.
– Hogy miért repít ki a középpontból bizonyos alakokat a centrifugális erő? Ez olyasmi, mint egy csillagrendszer, ami mikor keletkezik, egy központi kavarodásból indul ki, ami után minden szétrepül, azok az erők pedig, amik meg tudnak valahol tapadni, kialakítanak egy saját kört, és akkor köré gyűlnek hasonló vonatkozású elemek. Ezek megmaradhatnak hosszabb távon is, mert az idő valamelyest letisztázza ezeket a dolgokat, és azok a planéták vagy állócsillagok fénylenek igazán, amik így maradnak fenn. Annyira föl van gyorsulva a világ, hogy még ezeket is nehéz visszamenőleg felfedezni és kihalászni az információtenger aljáról vagy a töméntelen mennyiségű művészi termék mélyéről. De vannak, akik magukra maradnak, és mindvégig magányosan keringenek az űrben. Ezek a kiperdült elemek pedig nem igazán találhatnak egymásra, maguknak kell kialakítani a saját világukat. Vannak, akik hátat fordítanak a Napnak, és úgy élik le az életüket vagy teljes életet próbálnak élni és azt mondják, hogy nemcsak művészet van a világon. Nekem nincs ilyen értelemben csalódottság érzetem, sőt, azt gondolom, hogy így még jobban a helyemen vagyok.
– Miért az Alföld lett az otthonod? Nyilván van tudatosság abban, hogy korán ide költöztetek Csemőre, a falu szélére. Hogyan villant be ez a „szélárnyékos” tájék?
– Azért nem csak bevillant. Nekem diákkoromban volt egy nagy élményem az Alfölddel, néhányszor utaztam errefelé és nagyon megfogott. Pontosan ez a nagy tér, ahol az embernek meglehet a saját szabadsága, a saját aurája. Ezt ebben az országban az Alföldön lehet talán a leginkább megvalósítani, ahol viszont sajnos szembesülni kell a tágas táj szűkölködőivel is. Gyurival (O. G. bátyja – P. M.), illetve egy svájci-magyar alapítvánnyal volt egy közös, Hangokkal a családokért elnevezésű projektünk, előadássorozattal, illetve koncertekkel, melynek célja a környékünkön élő szegény sorsú családok segítése. Nagyon fontos és komoly dolognak tartom azt, hogy annak, akinek módja van rá, segítse azokat, akik önerőből nem tudnak boldogulni. Nekem ez a mostani életemben egy fontos gondolat, bár olyan szál, amibe nem nagyon lehet beleszőni a zenét. Az érdekel, hogy hogyan lehetne valamilyen módon megemelni ezt a térséget. Ebből nőtt ki az Új idők Alföldje-blog, ahol keressük a térség lehetőségeit, és ahol néhány cikkben meg is szeretnénk fogalmazni a mérhetetlen nagy problémákat. Például itt él tőlünk kétszáz méterre egy család, ahol hármuknak van összesen harmincezer forintja egy hónapra, és főként a téli időszakban semmilyen lehetőségük nincs arra, hogy ennél több legyen. Van-e valamilyen módja, hogy ezen valamelyest változtassunk? Mindenképpen van, csak közös akarat kellene hozzá.
– Akkor ez most ugyanannyira nem elvont dolog, mint amennyire a zenédet szeretnéd megőrizni az elvonatkoztatástól, vagy amennyire a mindennapi életed nem választható szét attól, hogy zenével foglalkozol. A darabjaidban sincsenek túlzó, mesterkélt „mögégondolások”.
– Nem, szóval ilyen prakticizmus leginkább. Az ember nagyon sok mindenre gondol, de nem szeretem elmisztifikálni a dolgokat. Pont azért, mert amikor ilyen gőzös huszonéves voltam, akkor még nagyon ködösen gondolkodtam; a ködvárakat már leromboltam – ez egyfajta tisztulási, egyszerűsödési folyamat is, ami szerintem most a zenében is meg fog érződni…
– Első lemezed, az Át a vizen – amit éppen most készülsz újrakeverni – egy balladaszerű Weöres-verset idéz fel. Ez a megzenésített szöveg emblematikus lehet az egész életműved szempontjából. Mit jelentett akkor, amikor felvettétek, illetve mit jelent most?
– Hát ez az egész életre vonatkozik... Ennyi.
Papp Máté (2014. január 25., Csemő)
(Megjelent: Új Forrás, 2014. február 26.)