Bachtól a gospelig – Interjú Bolyki Lászlóval
„A húsvét utáni időszakban sokat gondolkodom az emmauszi tanítványokról. Ők abban hittek, hogy Jézus az általuk elképzelt módon megváltja a világot. Ehelyett azt tapasztalták, hogy a Mesterüket megkínozták, majd keresztre feszítették. Nekik pedig ezek után magányosan kellett folytatniuk útjukat. Hasonlónak gondolom a ma élő keresztény ember útkeresését is: sokszor kétségbeesetten kutatjuk az általunk jónak vélt módon a Megváltót – ő pedig mindeközben szüntelenül ott van mellettünk. Sokszor anélkül, hogy észrevennénk. A hiányérzet miatt pedig szorongóvá, aggódóvá, magányossá válnak a mindennapjaink” – vallja meg beszélgetésünk során Bolyki László brácsaművész, a Bolyki Brothers basszistája, aki nem mellékesen lelkigondozó szakember is.
Bolyki László a művész érzékenységével, felelősségével és humorával végzi előadói tevékenységét és mentálhigiénés hivatását is. Gyerekkori zenei élményekről, nagycsaládról, csapatjátékról és a szólista felelősségéről beszélgettünk.
– Öten voltunk testvérek, és mindannyian zenéltünk már gyerekkorunkban is. Szólt a házban trombita, brácsa, cselló, hegedű és klarinét – akár egyszerre is, a sufnitól a kamráig. A zongora és a gitár nem számítottak, hiszen azokat mindenki „ütötte-vágta”, ahol érte. Édesanyánk zongora- és szolfézstanár volt. Miközben egyre többen lettünk testvérek, ő halasztott a tanulmányaiban, majd végül ötgyermekes anyaként diplomázott. Úgy készült a vizsgájára, hogy a zongora billentyűzetén húzott két piros vonalat: az alsó és felső regisztereket püfölhettük mi, gyerekek, ő pedig próbálta a középső pár oktávon a Bach-invenciókat gyakorolni. Amikor a vizsgabizottság előtt is el kellett játszania a darabot, megjegyezte, hogy számára itt túlságosan nagy a csend… Hát ilyen légkörben nőttünk fel.
– Jókedvvel zenéltek, vagy a kötelességtudat vezette a Bolyki fivéreket?
– Jókedvvel tettük. Köszönhetően annak is, hogy édesanyám azt kérte, hogy két évig tanuljunk hangszert, és ha akarjuk, utána abbahagyhatjuk. Ezek után persze senki se hagyta abba. Mindenki végigjárta az iskolákat. Ötünk közül csak a kiváló trombitás bátyánk nem választott zenei pályát. Négyen vagyunk a Bolyki Brothers tagjai.
– A Bolyki Brothers formáció is a gyerekkori gyökerekből eredeztethető?
– Csak a gyökerekhez van köze, semmi máshoz. Ezt a csapatot nem „létrehoztuk”, hanem magától született meg a közös éneklésünkből. Az első koncertjeinket Németországban adtuk egy fesztiválon, és semmiféle tudatosság nem volt a kezdeti lépéseink mögött.
– Miért pont a gospel műfaját választották?
– Ez sem volt tudatos elhatározás. A legfontosabbnak az a cappella formációt tartottuk. A világ legjobb a cappella együttesei mind spirituális tartalmú repertoárral is rendelkeznek. A modern gospel fekete ága is a spirituálékból fejlődött ki – mely irány a mi keresztény gyökereinkhez kiválóan illeszkedett.
– Mi a különbség a nagyzenekari játék és a családi együtt zenélés között?
– Több együttesben is játszom: az Erkel Ferenc Kamarazenekarban, a Budapesti Fesztiválzenekarban és még számos együttesben megfordultam, itthon és külföldön egyaránt. Az Erkel egy családias hangulatú zenekar, a Fesztiválzenekarban pedig van, hogy százan vagyunk a színpadon. Legutóbb például Mahler III. szimfóniájával turnéztunk, hatalmas apparátussal. Mindezekhez képest teljesen mást jelent a Bolyki Brothers. Ennek többek között az is oka, hogy ebben a felállásban mi magunk írjuk a dalokat, nem játszunk kottából. Egy egyszerű hasonlattal élve úgy fejezhetjük ezt ki: mi magunkra szabjuk a ruhát, nem a boltban vesszük. A négy testvér együttes jelenléte a színpadon óriási előnyt jelent – elsősorban kommunikációs szempontból. Ezt a színpadi együttműködést semmilyenfajta szakértelemmel nem lehet helyettesíteni. A színpadi előnnyel szemben viszont hátrány is származik a szoros rokoni kötelékből: szinte összeférhetetlenséget eredményez, hogy „bevisszük a gyerekszobánkat” a próbaterembe, a professzionális munkánkba. Ezért közös értékek és szabályok mentén próbálunk együttműködni.
– Különleges katarzist is jelent, hogy a Bolyki Brothers családi formáció?
– Nekünk természetes ez a felállás. Ezzel együtt azt tapasztalom, hogy a közönségnek sokat jelent az, hogy négy testvért lát és hall alkotni a színpadon. A testvéri zenélés természete kicsit olyan számomra, mint a kegyelemé: nem annak élmény elsősorban, aki hordozza, hanem annak, aki kívülről megtapasztalja jótékony hatásait. Amikor Havas Lajossal együtt kiáll a négy testvér a színpadra, olykor előfordul, hogy ugyan még egy hangot sem énekeltünk, de máris hatást gyakoroltunk a közönségünkre. Ez azáltal történik meg, hogy erőt meríthetnek abból, hogy képesek vagyunk testvérekként – a nehézségek ellenére – együttműködni, együtt lélegezni, illetve jó kedéllyel énekelni.
– Mi az Ön szerepe az együttesben?
– Szólam tekintetében én vagyok „mindennek az alapja”: a basszus. Emellett a többiekkel együtt részt veszek a zeneszerzésben és a hangszerelésben is. Emberileg mindig változik az egyes tagok szerepe, semmilyen feladatkör sincs szigorúan rögzítve. Az is változó, hogy ki az, aki épp elfáradt, és ki az, aki lendületet tud vinni a csapatba. Ebben a műfajban minden ember, minden szólam egyformán érvényesül: ha egyikünk elcsúszik az intonációval, az viszi magával a többieket is. Ebben a felállásban nincs olyan, hogy valakinek igaza van. Ez teljes mértékben csapatjáték.
– Mit gondol, melyek a közös zenélés harmóniájának legfontosabb szempontjai?
– Hosszú távon arra van leginkább szükség, hogy szólistaként és csapatjátékosként egyaránt tudjunk működni. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nagyon tehetséges a szakmájában, de nem képes együttműködni, akkor nem fog megmaradni az együttesben. És ez fordítva is igaz: hiába közösségi ember valaki, ha a kellő pillanatban nem tudja reflektorfényben is megmutatni az egyéni tudását.
– Az éneklés mellett a zenekarokban brácsán játszik. Milyen szerepe van a brácsának egy együttesben?
– A brácsa és a hegedű révén a középső és a felső szólamot is gyakorolhatom. Azt tapasztalom, hogy minden középszólam nagyfokú érzékenységet és alkalmazkodókészséget igényel. Emellett a XX. századi zeneirodalomban nagyon sok helyen jut szólisztikus szerep is a brácsának.
– Visszatérve a hangszerektől az énekhangra: a gospeléneklés igényel speciális hangképzést?
– Alapvetően szinte minden zenei területnél hasznos, ha valaki tudatosan képes a hangjával bánni, azaz énekelni. Külföldön számos olyan helyről tudok, ahol a vonóshangszeren játszó zenészek külön hangképzést is tanulnak. Ez azért nagyon fontos, mert valójában minden hangszer az énekhangot utánozza. Akkor halljuk szépnek a dallamot, ha „énekel a hangszer”, ezért sok rokonság fedezhető fel a hangszeres játék és az éneklés között. Amikor például kiállunk öten énekelni, olyanok vagyunk, mint öt orgonasíp: és a hallgató akkor érzi szépnek, ha ez összehangoltan történik.
– Mit tart fontosnak a közönség visszajelzéseiből?
– Annak örömét, hogy mi nem vagyunk a megszokott show-biznisz része. Mi tényleg játszani, muzsikálni megyünk a színpadra, ahol spirituális tartalmat és zenét egyaránt tudunk adni. Fontosnak tartom, hogy ezeket az arányokat jól eltaláljuk, annak érdekében, hogy mindenki annyit fogadhasson be, amennyit szeretne.
– Miben mutatkozhat meg a zenei spiritualitás?
– Például az énekek szövegeiben, a konferálásokban. Ebben a műfajban szent és profán elválaszthatatlan, ezért a játékosság, a humor vagy egymás ugratása jól megfér amellett, hogy gospeleket – azaz szakrális zenét – éneklünk. Bár nem tudatos, de megfigyeltük, hogy ettől válik életszerűvé a munkánk. Mert ha a spiritualitás a vasárnapi templomi szertartásokat jelenti csupán, akkor az nem biztos, hogy hétfőn is működni fog a munkahelyeken vagy a négyes-hatos villamoson…
– Egyik könyvének címe: Milyen zenét szeret Isten? Felmerült bennem a kérdés a cím kapcsán, hogy létezhet olyan zene, amit nem szeret a Jóisten?
– Erre röviden azt tudom válaszolni, hogy feltehetően nincs olyan zene, amit a stílusa miatt „ne szeretne” a Jóisten. Hosszabban pedig azt, hogy a könyvnek alapvetően az az üzenete, hogy Istennel kapcsolatosan gyakran esünk abba a hibába, hogy a saját véleményünket, gondolatunkat teljesen igaznak, „abszolút igazságnak” véljük. A mindennapi életben is megfigyelhető ez a működésünk: azt gondoljuk, hogy ami nekünk rossz, az általánosságban véve is rossz; és ami nekünk jó, az mindenkinek jó. Hajlamosak vagyunk a zenéről is „tudni” azt, hogy melyik szolgálja Isten dicsőségét, és melyik nem. A könyvem alapjául szolgált, hogy turnéink során a világ legkülönbözőbb tájain részt vettem miséken, istentiszteleteken, szertartásokon, és szédületes különbségeket fedeztem föl a különféle kultúrák szakrális zenéje között. Kínától Kárpátalján át Amerikáig teljesen más dallamok szólalnak meg teljesen más stílusban – mind Isten dicsőségére.
– A zenészi hivatás mellett lelkigondozóként is tevékenykedik. Kikkel találkozik a segítőbeszélgetései során?
– Tinédzserkorom óta megkerestek emberek, és elmondták a bánatukat, problémáikat, élményeiket. Mivel mindig is több dolog érdekelt, ezt a hivatást is kitanultam és végzem a zenei pálya mellett. Sokféle ember fordul hozzám a problémájával, és igyekszem segíteni, ahogy tudok. Fontosnak tartom, hogy a lélek gyümölcsei nem kizárólag „vallásos értékek”, ezekre minden embernek szüksége van. Ahogyan a kegyelem sem a hívő emberek „kiváltsága”, hanem olyan állapot, amely kiolthatja a legmélyebb szorongásainkat is. Ehhez hasonlítható némiképp, amikor a Jóisten jelenlétében játszunk el egy zeneművet. Ennek megélésére törekszem – zenészként, lelkigondozóként és szerzőként egyaránt.
Szikora Réka
Fotó: Kissimon István
(Megjelent: Új Ember, 2016. május 1.)